Noong unang panahon, may isang masayang mag-anak.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy boldog család.
Pawang mga lalaki ang mga anak at hindi sila kailanman nag-aaway. Tinutulungan nila ang kanilang magulang sa bukid at sa gawaing-bahay.
A gyerekek sohasem veszekedtek. Otthon és a földeken is segítettek szüleiknek.
Malaya nilang nagagawa ang anuman, maliban sa isang bagay. Hindi sila maaaring lumapit sa apoy.
Azonban nem mehettek a tűz közelébe.
Sa gabi lamang sila nagtatrabaho dahil sila ay mga sera!
Minden munkájukat éjszaka kellett végezniük, mert a gyerekek viaszból voltak.
Ngunit pinangarap ng isa na makita ang araw.
A legkisebb fiú nagyon vágyott rá, hogy egyszer lássa a napot.
Isang umaga, hindi niya nalabanan ang matinding pag-aasam. Pinigilan siya ng kanyang mga kapatid…
Egy nap ez a vágy eluralkodott rajta. Hiába figyelmeztették testvérei…
Subalit huli na ang lahat! Siya ay nalusaw na ng mainit na araw.
Már túl késő volt! Elolvadt a forró napon.
Labis na nalungkot ang mga batang sera sa nakitang dinanas ng kapatid.
A viaszgyermekek nagyon szomorúak voltak, mert látták, hogy testvérük elolvadt.
Kaya gumawa sila ng paraan upang matupad ang kanyang pangarap. Sama sama nilang hinubog ang serang labi ng kapatid at ginawa itong ibon.
Hirtelen jó ötletük támadt. Az olvadt viaszból madarat formáltak.
Dinala nila ang ibon sa tuktok ng bundok.
Majd elvitték a madárrá formált bátyjukat egy magas hegyre.
At sabay ng pagsikat ng araw, lumipad ang ibon tungo sa liwanag ng araw, na may awit na taglay.
Ahogy a nap felkelt, a madár énekelve repült tova a reggeli napfénybe.
